Kiemelt értékelés Rob Ruscoe
Mielőtt elkezdenénk, nézzük meg, hogyan sikerült a projekt…
A Franciaország és Belgium elleni 1940-es német invázió során a Királyi Légierő egy könnyű bombázót alkalmazott a Brit Expedíciós Erők támogatására. Ez az egymotoros, háromüléses monoplán ekkorra már elavult volt, és közepes teljesítménye miatt könnyű prédát jelentett a német vadászgépeknek és az AAA-nak. Négy nap alatt ezek a repülőgépek megtizedelték – 40-ból 63 elveszett egyetlen nap alatt. Ezt követően a repülőgépet gyorsan kivonták az üzemi forgalomból. Ez a gép természetesen a Fairey Battle volt.
Két teljes év elteltével az amerikai haditengerészet még mindig a TBD-1 Devastatort üzemeltette fő könnyű hagyományos és torpedóbombázóként. Ez a háromüléses, egymotoros egysíkú repülőgép még a szerencsétlenül járt csatánál is rosszabb teljesítményt nyújtott, és valóban hasonló sorsra jutott a modern vadászgépek kezében.
Az 1937-ben szolgálatba állított repülőgépet akkoriban a haditengerészet legmodernebb gépének tartották. A 1830 lóerős Pratt & Whitney R-850 Twin Wasp motorral hajtott repülőgép maximális sebessége 206 mérföld/óra volt, utazósebessége pedig mindössze 128 mérföld/óra. 1940-re a haditengerészet tudta, hogy valami sokkal jobbra van szükség. Ez volt a Grumman Avenger, akkor még a rajzasztalon. Pearl Harbour idejében a Devastator még katonáskodott, és viselnie kellett az elkövetkező fuvarozói csaták terhét istállótársával, a Dauntlessel együtt.
Torpedóbombázóként a repülőgép egyetlen Mk13 torpedót szállított. Ezt a fegyvert akkoriban a haditengerészet felső rétegei nem ismerték fel szinte haszontalannak. Nemcsak hogy egyenesen vagy egy kiválasztott mélységben nem akart futni, a Korall-tengeren és a Midway-en indítottak 30%-a sem volt hajlandó felrobbanni, ha bármibe is ütköztek. Az 1943-as tesztek még a hadügyminisztérium által módosítva is kimutatták, hogy a 105 csomót meghaladó sebességgel leejtett 150 torpedó 20 százaléka hidegen futott, 20 százaléka elsüllyedt, 20 százaléka nem futott a célba, 18 százalékuk pedig nem adott kielégítő mélységi teljesítményt. 2 százaléka futott a felszínen, és csak 31 százalékuk volt kielégítő. Az összesen több mint 100 százalék azt a tényt tükrözte, hogy sok fegyvernek egynél több hibája volt. Csak 1944 végén sikerült a legtöbb problémát felszámolni.
A koralltengeri csatában a TBD-k két találatot értek el a Shoho japán könnyűhordozón, de nagy veszteségarányt szenvedtek.
A csendes-óceáni háború fordulópontja a midwayi csatában következett be. Ez az akció volt az, amely bebizonyította a TBD és a torpedó hiányosságait. A 41 pusztító közül, amelyek megtalálták a japán hordozót, csak hat maradt életben, hogy visszatérjen saját hordozójához. Torpedótalálat nem született. A TBD-k akaratlanul is nagyban hozzájárultak az akció sikeres kimeneteléhez azáltal, hogy a japán vadászgépeket a tengerszintre sodorták, elhasználták üzemanyagukat és lőszereiket, és kitérő akciókra késztették a hajókat. Mindez azt jelentette, hogy amikor a későn érkező Dauntless merülőbombázók egy órával később megjelentek, az eget tisztán találták a vadászgépektől, és a négy flottaszállító közül hármat az aljára küldve bosszút álltak a TBD legénységein (a negyediket még aznap elsüllyesztették). ).
Ezt követően a Devastatort gyorsan felváltotta a Bosszúálló. Sajnos ma egyetlen TBD sem él túl.